piros hátizsák

2. rész: Amiből kiderül, laknak-e emberek a Kavics utcában és megtudjuk, mi volt Taki bácsi véleménye egyes múlt rendszerbeli politikusokról.

Az 1. kirándulást a Pajzs utcában szakítottuk félbe, amikor a lépcsőkön felmásztunk a Vérhalom térre. A téren, két dézsa közt vezető úton, bepillantást nyerhetünk egy játszótérre, de ha jobbról megyünk el tér mellett, a látvány még szebb.  A tér végén az Áfonya utcán haladunk tovább, ami az útikönyvünk szerint „enyhén emelkedő”. És tényleg az. A végén jobbra kell fordulni, és már látszik is kirándulásunk kettes számú attrakciója, a József-hegyi kilátó. (16. kép) Ezt a kilátót nem olyan sokan ismerik. Nem annyira népszerű, mint az Erzsébet-kilátó a János-hegyen, vagy mint az Árpád-kilátó a Látó-hegyen, pedig többet érdemelne, mert szinte közvetlenül a Duna-parton van. Érdekessége, hogy a Szemlő-hegyen van, aminek a valamikori német neve valóban József-hegy volt, de az 1847-es dűlőkeresztelő idején mégis Szemlő-hegynek nevezték el, mert Buda visszafoglalásakor a tüzérek innen szemlélődtek. A kilátón – mely a Vízművek tulajdona, és ami egy víztározón létesült – azonban rajta ragadt a József-hegyi név.

A kilátó alatt az útikönyv szerint valaha nem csak park, de büfé is volt, majd „szépen rendezett terület” lett. Mára maradt pár régimódi pad, bokor és fű. (17. kép) A kis területet megkerülve a túloldalán a jó szemű kiránduló egy kis gyalogösvényt vesz észre. Budapestben az a jó, hogy, azon kevés (fő)városok közé tartozik, ahol a város legközepén kis gyalogutakra lehet bukkanni, legalábbis amíg ezeket is be nem építik. (18. kép) Mintha a város szélén lennénk. A gyalogösvény bal szélén áll irigységünk egyik tárgya, egy régies ház, ahonnan az egyik legpazarabb kilátás nyílik a Hármashatár-hegyre és észak-Budapestre. Lám, lám, a Rózsadombot (bár ez már inkább a széle annak, sőt inkább már a Szemlő-hegy), nem csak újgazdagok lakják. Az ösvényen kimegyünk a meredély széléig. Megéri, mert nagyon szép a kilátás a Hármashatár-hegyre. (19. kép) Visszatérve, a kilátó alatti terület bal szélén, rögtön a kilátó alatt van egy kis romantikus felfelé vezető lépcső. Fel is megyünk rajta, majd a tetején visszafordulunk, mert zsákutca. Megkerüljük a bokrokat, és a járda felőli főlépcsőn megyünk fel, aminek két ága van. A kilátóra jól karbantartott csigalépcső visz fel.

Az útikönyv szerint a József-hegyi kilátó a kezdő kirándulók alfája, mert a tetejéről remekül lehet látni Budapest minden hegyét, így jól segíti a tájékozódást. Az útikönyv szerint a következő hegyeket lehet látni innen, a Gellért-hegytől kezdődően: Gellért-hegy, Sas-hegy, Martinovics-hegy, Szabadság-hegy, Hármaskút-tető, János-hegy, Nagy-Hárs-hegy, Látó-hegy, Hármashatár-hegy.

Vegyük sorba, mi van meg ebből. Gellérthegy: pipa, Sas-hegy: pipa, a kettő közti Kamaraerdő: pipa. Innentől viszont a János-hegyig nincs pipa, mert két rusnya háztető tökéletesen takarja a kilátást. A János-hegy a következő objektum, ami látszik, (20. kép), alatta a fehéres folt a Tündér-szikla. A hegyre vezető nyílegyenes bevágás a Libegő pályája. Mellette látszik a Hárs-hegy, aztán megint háztetők, végül a növényzet takarja el a kilátást. Ugye milyen jó, hogy a lenti meredély széléről megnéztük a Hármashatár-hegyet? Persze a pesti oldalon is van nézelődnivaló: Országház, Bazilika és a többi kötelező elem.

Ezen a videón jól látszik, hogy a két ronda ház már a 80-as években is megvolt, sőt, Taki bácsi jóvoltából azt is megtudjuk, ki építette. Mindenesetre ekkoriban a növények még nem takarták ki a Látó-hegyet és a Hármashatár-hegyet se.

A kilátóról a lépcső másik karján jövünk le, (21. kép) és haladunk tovább a Józsefhegyi úton. Valami rejtélyes oknál fogva, nemsokára egy útzárhoz érünk, autók nem mehetnek tovább. Egy nagy kanyart ír itt le az út, követni kell egészen addig, míg jobbra benézve egy elágazásban meg nem pillantjuk a Csejtei utca tábláját. Ezen az utcán végigmenve utunk a Szeréna útba torkollik, melyet sok jómódú család lakhat, mert majd’ minden második házban fúrnak, faragnak, kopácsolnak, állványoznak és keverik a betont. Megy a felújítás, építkezés ezerrel. Alig lehetett olyan képet csinálni, amin ne lett volna rajta egy sárgamellényes jómunkásember.

Az útikönyv szerint a Szeréna út bal oldalán egy felhagyott, nagy kőbánya felett haladunk, ahonnan remek a kilátás a Dunára és a Margit-szigetre. Ez mára már csak részben igaz. A kőbányát feltöltötték, és a helyére társasházakat építettek, amikből azonban még mindig valóban remek kilátás nyílik a Dunára és a Margit-szigetre. (22. kép)

Az útikönyv instrukciói szerint addig haladunk a Szeréna úton, míg a bal oldalán el nem érjük a hangulatos Józsefhegyi lépcsőt. A lépcső bal oldalán egy gyermekotthon van, illetve a helyszíni tapasztalataim alapján (23. kép), remélem, hogy inkább csak volt. A lépcsőn leérve egy újabb, a Józsefhegyi lépcsőre merőleges lépcsőn találjuk magunkat. Nagyon romantikus és természetközeli, hiszen két oldalán fák adnak árnyékot, madarak csiripelnek és vízcsobogás is hallatszik, bár ez csak a ciszternából jön, de kis képzelőerővel patak mellé képzelhetjük magunkat. (24. kép) A lépcsőn balra indulunk el, lefelé. Jobbra és balra rövid lépcsők ágaznak ki, amik egy-egy kerítéskapuhoz visznek fel, és ekkor jövünk rá, hogy ez a keskeny lépcső nem egyszerűen lépcső, hanem utca, méghozzá Kavics nevezetű, és itt bizony, - szinte egy erdőben, - emberek laknak. Véleményem szerint nyáron még csak-csak ellaknék itt, de télen…

A lépcső aljára érve már látni és hallani a Frankel Leó utat és forgalmát. A Frankel Leó utcában (legalábbis azon a részén, amit belátni) keverednek a régi és a mai építészeti stílusok.

Az úton jobbra nézve látjuk a Császár-uszodát, és az útikönyv szerint szintén jobbra van a Lottóház is. Az úton balra fordulunk, és néhány háztömb után meglepő módon a Lottóház feliratot találjuk az egyik ház falán. A Lottóházakat azért építették, és azért is Lottóház a nevük, hogy a bennük lévő lakásokat kisorsolják a lottón játszók között. Több helyen is van Lottóház a városban, például a Corvin-negyednél (lánykori nevén Ferenc körút) is. Az utca túloldalán látunk egy zsinagógát is. Innen tovább megyünk egészen addig, míg a szerintem nagyon pofás és jóarányú Zsigmond térre jutunk, ahol buszra vagy villamosra szállva elindulunk hazafelé. (25. kép)

A Zsigmond térről több további séta fog kiindulni, ezért a tér látványosságainak megtekintésére akkor kerül majd sor.

Az 1. séta teljes hossza mintegy 4,1-4,2 kilométer.

A teljes 1. séta térképen (kék az első rész, piros a második rész; pöttyös buborék a kezdőpont, sima buborék a végpont, a színes gombostűfejek a látnivalók):

Az első séta első részének részletes leírását itt találod: piroshatizsak.blog.hu/2011/07/12/1_seta_margit_hid_gul_baba_turbeje_rozsadomb_jozsef_hegyi_kilato_zsigmond_ter

Teljes 1. séta nagyobb térképen való megjelenítése

De mi is ennek a blognak a lényege, milyen útikönyvekről beszéltem eddig?

Ami engem illet, én a kulturális turizmus híve vagyok. Nem biztos, hogy kibírnék 2 hetet Mauritius csodás partjain, ha helyette akár Skóciába, vagy Olaszországba is mehetnék, és Olaszországon sem a tengerpartot értem elsősorban. Idegenforgalmi közgazdász is vagyok, és látom, hogy manapság az emberek szinte csak egyféle típusú nyaralásra vehetők rá: tengerparton heverészés, wellnesshotelben heverészés, esetleg egy kis tevegelés Tunéziában. A városnézés, a körutak kimentek a divatból. Nem véletlen, hogy az útikönyv-kiadók is ráálltak erre a trendre, és ha meg is jelennek városkalauzok, azok a főbb látnivalók felsorolásán kívül nem tartalmaznak mást, csak azt, hogy hol lehet enni, inni és vásárolni. A művelődés, mint kikapcsolódási forma bizony nem trendi. Az egész turizmus, mint iparág ráállt arra, hogy tartalmas kikapcsolódás helyett (jobb esetben mellett) az alábbiakra vegye rá az embereket:

1. Fogyassz! Fogyassz! Fogyassz!

2. Nálunk! Nálunk! Nálunk!

3. Most! Most! Most!

4. Sokat! Sokat! Sokat!

Én ellenben szeretem járni a várost, szeretem a helytörténeti érdekességeket, és ráadásul erdőben, hegyekben kirándulni, túrázni is szeretek.

Mázli, hogy Budapesten lakom, mert ez a város szinte minden ilyen irányú igényem kielégíti. Van történelme, alaposan feldolgozott helytörténete, és főleg: vannak hegyei. Amikor elkezdtem járni a város utcáit a hagyományos Budapest-térkép és a Budai-hegység turistatérképe volt a kalauzom, majd elkezdtem keresni a helytörténeti kiadványokat, cikkeket, honlapokat. Mindig is érdekelt, milyen volt a budai oldal régen, amikor még nem épültek be ennyire a hegyek. Ezért örültem nagyon, amikor a Vaterán sikerült levadásznom a Budai-hegységről szóló útikalauzok 1956-os, 1966-os és 1982-es kiadását! Előbb csak érdekességképpen olvasgattam őket, majd jött az ötlet, szisztematikusan feldolgozni a séták, kirándulások útvonalait, és megnézni, mi változott meg 45 év alatt?

Az alap kiindulópont az 1966-os kiadás. Az 56-osban az útvonalak kizárólag a hegyekre koncentrálnak, a 66-os azonban az egész budai oldalt górcső alá veszi, és 151 útvonalat ajánl a Gül baba türbéjétől Pátyig. Ezek többnyire rövid útvonalak, önmagukban fél, egy vagy másfél óra alatt bejárhatóak, de egy térképre berajzolva őket máris látszik, hogy egész napos túrák kihozhatóak a hálózatból, gyakorlatilag megszámlálhatatlan kombinációban. Valódi személyre szabott túra- és kirándulás-útvonalakat lehetett belőlük összeállítani egy olyan korban, amikor az a kifejezés, hogy „személyre szabott”, még fel sem volt találva.

Tényleg mindenki megtalálja a neki való útvonalat. Az útikönyv helyesen állapítja meg, hogy a budai oldal a hegységgel együtt három részre bontható, és ahogy ők fogalmaznak: „az elsőből a másodikba majd onnan a harmadikba való átmenet mintegy magasabb osztályt jelent a természetjárás iskolájában”. Az első területen sétálunk, a másodikban kirándulunk, a harmadikban túrázunk. A területek pedig a következők:

1. beépített rész

2. zöldövezet

3. a városon kívüli terület.

Aki csak sétálni akar, vagy kora, egészségi állapota nem engedi, vagy csak nincs rá ideje, az menjen sétálni a rövidebb útvonalakra, amik a beépített részen vannak. A legtöbb helytörténeti érdekesség ide kapcsolódik. Akinek több ideje van, vagy végzett a sétákkal, kiruccanhat a „zöldbe”. A túrázást pedig bárki elkezdheti. :)

Mindhárom fajta mozgás jót tesz a fogyni vágyóknak is, főleg Budán, ahol, mint tudjuk, minden út felfelé vezet, nem beszélve a lépcsőkről. :)

A 66-os útikalauz több, mint 550 kilométernyi utat dolgoz fel, nem is lehet végezni vele egy nyáron! A 82-es útikönyv a 66-os hű mása, természetesen azokkal a változtatásokkal kiegészítve, amik 1966 és 1982 között történtek. Úgy vettem észre, hogy – valószínűleg érdeklődés híján – az ilyen igazán részletes útikalauzok kiadásával felhagytak a rendszerváltáskor. A mai Cartographia által kiadott Budai-hegység útikalauz írd és mond 5 túraútvonalat kínál, de ezek valóban csak a túrázóknak valóak, a legrövidebb is 10 kilométeres.

A blog célja tehát bejárni azt az 550 kilométert, amit az 1966-os Budai-hegység útikalauz feldolgoz, és kideríteni, mi változott 45 év alatt?

Stílusában azt az ósdi útikönyv stílust követi, amit én személy szerint nagyon szeretek („forduljunk balra, majd néhány lépés után már látjuk a tölgyfát, amit jobbról megkerülve elérjük a patakpartot, ahol 1567-ben állt egy kis fahíd, amit leromboltak a törökök.” :)

Egyszóval ez a blog minden ízében, témájában és stílusában is egy igazi régimódi turistablog. Ha azt akarod megtudni, hol lehet jól enni Pesten és hol rendezik a legújabb kiállításokat, rossz helyen jársz. :)

Tarts velem, és persze a piros hátizsákkal!

:)

1. rész, amiből kiderül, hogy melyik Budapest leginkább mediterrán hangulatú utcája, hogy milyen szobrot nem tennének ki egy játszótérre, és hogy vannak-e még pihenőpadok a Bolyai utcában.

Lapozzuk hát fel útikönyvünket az első oldalon, és kezdjük az 1. sorszámú kirándulással: Margit híd – Gül baba türbéje – Margit híd. Ez az útvonal még egy kezdő turistának is kevés, ezért csapjuk is hozzá mindjárt a 4. sz. útvonalat: Margit híd – Rózsadomb - József-hegy - Zsigmond tér.

Akkor: A Margit híd budai hídfőjénél lévő parktól indulunk.

Most: Mivel a 4-es/6-os villamos peronjának híd felőli vége le van zárva, értelmetlen dolog lenne innen leballagni a Duna mellé, majd vissza, így kis csúsztatással rögtön a Frankel Leó utcában kezdünk.

A villamostól jobbra átmegyünk a zebrán, és máris ott vagyunk az utca elején, egy kis téren. Négy kis pad vár, a terecske végén két aranyos szobor egy fiút és egy lányt ábrázol. (2. kép) A terecske innenső végén aluljáró van. Elindulva az utcán (esetleg a nagyon kezdők rövidke pihenőt beiktathatnak a padokon ) jobb oldalon hamarosan feltűnik egy hosszú épület, sok egymás melletti apró háromszögletű háztetővel. Innenső oldalát befutotta a növényzet, (talán borostyán?) a sarkában patika. Vele szemben kis tér egy szocreál szoborral, ami feltehetően anyát ábrázol gyermekkel. (3. kép) A hosszú épület a Budai Irgalmasrendi Kórház. A kórház eredetileg 1815-ben kezdett működni, mint férfiak számára alapított kórház, jelenlegi épületébe 1903-ban költözött, nevéhez híven az irgalmasok alapították.

Átmegyünk a kis téren balra, és rövidesen egy többes kereszteződéshez érünk, amiből balra indul fel a Gül baba utca. (4. kép) Elég meglepő, hogy a hagyományos budapesti utcaképből egyszer csak meredeken felfelé kiágazik ez a kis utca. Igazi középkori (egyesek szerint mediterrán) hangulata van még akkor is, ha a házai közül a legidősebb is csak a barokk korból származik. (5. kép) Az 5. számú ház nem védett barokk műemléke azonban mára gyakorlatilag romhalmazzá vált. (6. kép). Az útikönyv szerint a 23-as ház copf stílusú. Ha a házak számozása szabályos (és miért ne lenne az), akkor a 21-es után a 23-as jön. Ezt azért kell leszögezni, mert az utcában a házak számozása finoman szólva is hiányos, így az 5. számú házat is ezzel a módszerrel lehetett megtalálni. A 23-as is így lett meg, de sajnos már nem copf, hanem újabb stílusú, azaz a szintén nem védett műemléket azóta már lebontották/beépítették egy új épületbe.

Az utca vegyes képet mutató házai ellenére is hangulatos. Csak azokat a macskaköveket szedné fel valaki… Az autók nem tudnak megfordulni benne, annyira szűk, így ha felmész, csak farolva tudsz lejönni, ugyanis más kijárat nincs. Az utca végén lépcsősor vezet fel, ahol néhány lépés után balra látunk egy autóparkolót. Ezen keresztül jutunk a türbéhez. (7. kép)

A türbe a Türbe téren áll. Sajnos, csak 10 órakor nyit, így meg kell elégedni a kívülről való szemrevételezéssel. Talán a forró nyár miatt, de a rózsák elég kókadtak voltak. Viszont látszik, hogy türbe körüli kertet alapvetően szépen felújították. Talán a sok mohamedán zarándokra számítottak, amikor kávézót létesítettek mellette, ugyanis Gül baba türbéje az egyetlen nyugati világbeli mohamedán zarándokhely. A számítás nem jöhetett be, mert a kávézó eladó. A türbe mellett egy jó kis kilátóterasz van, ahonnan be lehet látni a türbe udvarára is. Aki magára a türbére nem kíváncsi, ennyivel meg is elégedhet. Érdekes módon a képen is látható oszlopsor engem valamiért ókori római villákra emlékeztet. (8. kép) A kilátóterasznál látható maga Gül baba is szoborba öntve. Szintén még a teraszról remek kilátás van a Gül baba utcára – felülről. (9. kép)

Az autóparkolóhoz visszamenve, és balra kanyarodva a Vérhalom utca elvezet az abba betorkolló Apostol utcába. Szemben vele a tábla egy „magaslaton”: Mansfeld Péter park, és egy országzászló rúdon. (10. kép) Kicsit megyünk balra az Apostol utcában, majd átvágunk rajta, mivel szemközt egy lépcső vezet fel. Felérve a széles lépcsőn egy kis „gyalogút” szerű járda vezet balra. Érdemes rajta menni pár lépést, mert aki csak a Duna felől szokta látni a Várat, az most innen egészen érdekes szögben láthatja. Ezután egy keskenyebb lépcső vezet feljebb, egészen a lentről látott „magaslatig” azaz a Mansfeld parkig. Ez a kis park remek kilátóhely, még néhány szék is ki van helyezve (11. kép). Az útikönyv szerint itt lehettek valaha a Kálvária kápolna romjai. A 82-es útikönyv szerint játszótér épült a helyén, ma pedig a park van, szoborral. Annyi bizonyos, ezt a szobrot nem tették volna ki a játszótérre…  (12. kép) A park névadója az 1956-os forradalom egyik alakja. 2008-ban nevezték el róla a parkot.

A tér túlsó felén hasonlóan keskeny lépcső vezet lefelé, egyenesen a Bolyai utcába, amiről útikönyvünk azt írja, hogy „fasoros, pihenőpados”. Mióta szinte már mindenkinek van autója, az itt lakók (vagy az önkormányzat) úgy gondolhatta, az emberek már nem olyan fáradtak, ezért padok már nincsenek, meg különben is: kell a hely az autóknak, ahogy a képen is látszik. (13. kép) Az utca egyébként kellemesen árnyékos, mert a fák hálistennek még meg vannak. Az utcában még mindig megtalálható a Budai Gyermekkórház, és már majdnem az utca végénél vagyunk, amikor rátalálunk az útikönyvben jelzett „érdekes kör alakú kapura és kerítésre”. Úgy látszik, a kaput és a kerítést azóta már felújították, de még mindig kör alakú és még mindig érdekes. (14. kép) Az utca legvégén belátni egy udvarra, aminek a közepén egy kis minikastély szerű épület áll. Az udvarra azért látni be, mert nyitva a kapu, ugyanis a minikastélyt éppen felújítják. Szorgos kopácsolás zaja hallatszik. Befordulva az utca végén jobbra, a kerítésre fel van aggatva egy tábla, miszerint az óvoda kastélyépületének felújításán dolgoznak itt éppen. Reméljük, szép lesz.

Ahogy az útikönyv írja, a Bolyai utcából jobbra kell lefordulni, de csak pár lépést kell menni, és a másik oldalon már indul is az emelkedő Berkenye utca. Ez egy teljesen hétköznapi utca, eltekintve a közepe táján álló, az előbbi minikastélynál némileg nagyobb nemolyanmini-kastélytól, mely egy szépen rendezett park közepén áll. Valaha itt lehetett az útikönyvben említett EAK nagykövetség. Ma a Vöröskereszt- és a Vörös félhold közös központja. (15. kép)

A Berkenye utca végén jobbra kell fordulni a Pajzs utcába, aminek a végén lépcsőn jutunk fel a Vérhalom térre. Az innen továbbvezető utat, mely a Józsefhegyi-kilátóhoz visz, az 1. séta 2. részében írom le.

Az 1. séta teljes hossza kb. 4,1-4,2 km

Eddig megtett út: kb. 1,9-2 km, lásd az alábbi térképen, ahol a pöttyös a buborék a kiindulópont, a nempöttyös a végpont, a gombostűfejek pedig a látnivalók:

1. séta nagyobb térképen való megjelenítése

Egyesek szerint nem sokat. Ők azok, akik a piros hátizsákot már legalább 1 éve nem vették meg. A piros hátizsákkal ugyanis először tavaly nyáron találkoztam. Akkor feketét vettem, mert a fekete minden színhez passzol.

Hallottatok már olyan esetről, amikor egy csúnya kutyust, cicust senki nem visz el a menhelyről, senkinek sem kell? A piros hátizsák pont olyan szomorú volt, mint ezek a kutyusok és cicusok. Aztán egyszer csak jön valaki, aki megszánja őket, és elviszi. Ez a valaki most én voltam. Idén újabb hátizsákra volt szükségem. A már bejáratott boltba mentem vissza. A piros hátizsák ugyanúgy szomorkodott a sarokban, mint tavaly ilyenkor. Megesett rajta a szívem.

Remélem, most, hogy kiszabadítottam az Ázsia Center rabságából, értékelni fogja a szabadságot, és legalább annyira élvezni fogja a sétákat, kirándulásokat és túrákat, ahová majd eljön velem, mint ahogyan én élvezem őket.

A próbaút nagyon tetszett neki. :) (1. kép)